Days.

Március 26

06:00 órakor léptem ki a lépcsőház ajtajából, és kezdtem meg 10-12 perces sétámat az iskolám felé. Koromsötét volt, csak néhány villanyoszlopról sütött a fény, és a fülemben teljes hangerőn ordított a szívemet szaggató szám, mely azelőtti este folytonos sírást eredményezett nálam. Könnyeimet próbáltam visszatartani, és úgy mentem végig a kihalt utcákon. Amikor az iskolába értem, azon belül is az osztályba, már bent volt ő is, egy takarítónő társaságában, aki az igénytelen diákok szemetét szedte fel a földről. Egyből hozzá indultam, és szorosan köré fontam karjaim. Ő is úgy ölelt vissza, mintha ez lenne az utolsó mentsvár az életünkben, pedig bárki, aki halotta a hírt, csak megvonta a vállát. és arra gondolt, hogy ettől nem áll meg a világ. De nekünk megáltt. Azelőtti nap, pontosan 19:00-kor nekem megállt a világ, és tudom, hogy neki is. Miután kibontakoztunk az ölelésből, megfogta a csuklóm és ablak felé húzott. Elővette a fekete filctollát, és a bal kezemre, a csuklómhoz írta a két fájdalmas betűt, ami az ő karját is díszítette. Utána mindketten azokat a képeket mutattuk egymásnak, amiket azelőtti nap éjjel mentettünk le, ugyanazt a zeneszámot hallgatva. Valamikor a takarítónő is elment, és a diákok szépen sorban kezdtek a terembe tömörűlni. 
Egész nap múmia voltam. Ilyen még sosem volt. Sokszor voltam szomorú, történtek velem dolgok, amikre ha gondolok, a szívem megszakad, de ennyire még sosem fájt semmi. Semmire sem tudtam gondolni rajta kívül, pillanatok jutottak eszembe róla, és semmi más nem érdekelt. Senki más nem érdekelt. Sem a barátaim, sem a tanárok, sőt, még  a családom sem. Pedig ő nem is volt senkim. Nem is ismertem, mégis, az, hogy cserben hagyta őket, már ha lehet annak nevezni, annyira fájt, hogy minden figyelmen hagytam miatta. Szünetekben végig a zenét hallgattam, az ők zenéjüket persze, és a szívemet törtem egyre jobban össze. Egyik szünetben a fülhallgatóm egyik része elromlott, és úgy éreztem, az Isten direkt büntet, és nem engedi, hogy a zene enyhítsen egy kicsit a fájdalmamon. Mindenki úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, mintha ez csak egy hülyeség lenne, és akiket a legjobb barátnőimnek hittem, meg sem kérdezték, hogy mi a bajom. Hülyeség őket hibáztatni, így nem is teszem, mert biztosan megközelíthetetlennek tűntem a depressziós arcommal, de egy ölelés jól esett volna, bár mégjobban össze lettem volna törve. A napok teltek és a fájdalom nem enyhült, a napjaim ugyanígy teltek, és láttam rajta, hogy ő kezdi elfogadni, és felfogni ami történt, de nekem nem ment. Még mindig csak körülötte forogtak a gondolataim, és nem tudtam elleni tenni semmit, és őszintén, szerintem nem is akartam.
A napok váltakozásával a fájdalom végül enyhül, és azóta hiszek az "idő minden begyógyít" mondásban. Mert igaz. És az én esetem példa rá.
Biztos, hogy van, aki azt gondolja, idióta vagyok, amiért ennyire a szívemre vettem ezt az egészet. Biztosan az is vagyok. De senki nem tudja, hogy mit jelentenek ők nekem. Igen, ők öten. Mert mindig is öten lesznek, nem négyen. Igen, most négyen vannak, de a szívemben ötön vannak, és öten lesznek mindig.
Persze, az együttes nem oszlott fel, de ha egy tag nincs már benne, az nem ugyanaz. És ők együtt, öten, mentették meg az életemet a zenével. Mikor a zenéiket hallgattam hittem. És ez volt a legfontosabb. Hittem a szeretetben, a szerelemben, a barátságban, és legfőképp, hittem a világban.
Ha éppen az kellett, kisírtam a szemeim egyik számukon, ha meg az, akkor a könnyeimet törölgettem a nevetéstől, amit ők okoztak. Ők nekem a mindeneim, és ezt sosem fogom elfelejteni. Valamint sosem fogom tudni nekik megköszönni azt, hogy segítettek nekem. És a mai napig segítenek, jobban, mint bárki más.